Az újonnan induló sorozatunkban szeretnénk nektek bemutatni a Copa America történelmének nagyjait, legendás és egyben felejthetetlen pillanatait. Az első részben Gabriel Batistuta kerül a terítékre és felelevenítjük pályafutásának legelejét, az 1991-es Copa Americát, ahol a hosszú szőke hajú csatár berobbant a köztudatba. 
Gabriel Omar Batistuta vagy ahogyan sokan ismerik, "Batigol" (a másik szintén gyakori beceneve "El Ángel Gabriel", néha csak "Bati'") egy hentes apuka és egy tanárnőként dolgozó anyuka szerelemgyermekeként látta meg a napvilágot 1969-ben. Érdekes módon már nagyon fiatalon a kosárlabdát helyezte előtérbe, de az 1978-as világbajnok csapat és a VB döntőben két gólt is szerző Mario Kempes olyan hatással volt rá, hogy végül a santa fei fiú a futball megszállottja lett. A karrierjét a Newell's Old Boysban kezdte Marcelo Bielsa edzőlegenda szárnyai alatt (később a válogatottban is dolgoztak együtt), ahol már akkor tudni lehetett, hogy belőle kiváló labdarúgó válhat. Ahogy az lenni szokott, lecsapott az ígéretesnek tűnő fiatalra a River Plate és bő fél év alatt 17 gólt termelt. A kölyök "Batigol" folyamatos súlyproblémákkal küzdött, majd a szezon második felére kikerült a csapatból és megromlott a viszonya Daniel Passarella vezetőedzővel is , majd nagy visszhangot kiváltva átigazolt az ősi rivális Boca Juniorsba, ahol a kezdeti nehézségek után szintén elkezdte szállítani a gólokat. Passarella azóta is hallgatja, hogy így elherdálta az argentin futball történelmének egyik legnagyobb gólvágóját.
1991-ben nagy mérföldkőhöz érkezett az argentin futball. A Németország ellen elszenvedett 1990-es Világbajnokság döntője után, Diego Maradona bejelentette, hogy ez volt az utolsó nagy tornája a válogatottal, majd Carlos "nagy orrú" Bilardo edző is lemondott a kapitányságról. Az "aranykorszak" véget ért, mindenki arra számított, hogy egy sötét időszak következik az argentin labdarúgás jövőjében. Egy bizonyos Alfio "Coco" Basile vette át nemzeti válogatott irányítását, aki egy újonc edzőnek számított akkoriban. Egyértelmű volt mindenki számára, hogy a szövetség amolyan "tűzoltó" szerepkör betöltésére szerződtette a válogatott élére az egykori Racing Club legendát. Coco nem volt ijedős edző, többnyire az argentin bajnokságban szereplő fiatal játékosokból újjáépített csapattal vágott neki az 1991-es chilei tornának.
"El Ángel Gabriel" egy Brazília elleni mérkőzésen mutatkozott be a válogatottban, de olyannyira újonc volt a válogatottságot tekintve, hogy a 91-es Copa America első argentin meccse volt csupán a második alkalom, hogy magára ölthette az "Albiceleste" égszínkék mezét.
Egész Argentína égett a vágytól, hogy végre megnyerjék a Copa Americát, amelyet 1959 óta nem sikerült elhódítaniuk. Hosszú várakozásokkal teli évek után nem sokan gondolták, hogy pont ez a fiatal csapat fogja a magasba emelni a hőn áhított serleget. Az argentin csapatot sosem szabad leírni, akkoriban is kiváló spílerek alkották a keretet. Olyan kiválóságok mint a hálóőr Sergio Goycochea, a védelemben ellentmondást nem tűrő Oscar Ruggeri, a középpálya és az egész csapat motorja Diego Simeone, vagy a kiváló csatár Claudio Caniggia. A csapat egyetlen hiányossága az volt, hogy hiányzott elölről az átütőerő, évekig nem volt a csapatban egy zsigeres gólvágó aki a különbséget megteremthette volna a szoros meccseken. Ekkor, mondhatni a semmiből kitörve jött a három év alatt három csapatban is megforduló 22 éves gyerek, akinek a hosszú aranyszőke hajába csomagolt mozdulataiba beleszerelmesedett az egész világ.
1991. Chile. A 35. Copa America, az utolsó CA, amelyen csak és kizárólag dél-amerikai csapatok szerepeltek. Az ezt követő 1993-as ecuadori tornán már az Egyesült Államok és Mexikó is a meghívottak között szerepelt. Az "Albiceleste" ellenfelei a csoportkörben Chile, Venezuela, Paraguay és Peru voltak. Az első mérkőzésükön Venezuela ellen kellett helytállniuk egy esős szürke napon. "Batigol" első góljára nem kellett sokat várni, a 28. percben már az ő góljával vezettek. Szép játékkal uralták az egész meccset, még a félidő vége előtt Caniggia fejelt egyet, majd a második félidőben Batistuta szerzett tizenegyesből még egy gólt. Az argentin csapat játékát elnézve hirtelen nagy esélyesként kezdték emlegetni őket, annyira impozáns játékkal söpörték el a venezuelai csapatot, hogy azt öröm volt nézni.
Második mérkőzésükön a hazai chilei válogatott következett, az a chilei csapat amelynek a játékstílusa már akkoriban is kemény volt mint az asztal sarka, ráadásul egy olyan legendás játékos vezette őket mint Ivan Zamorano, a Sevilla akkori kiválósága. A mérkőzés pokoli hangulatú volt, óriási küzdelem, egy igazi futball csata zajlott a pályán. 68 ezer chilei fanatikus néző előtt Batistutát nem hatotta meg ez a légkör és a hajrában lőtt csodás, drámai góljával húzta be Argentínának a mérkőzést. A csoportot végül 4 meccs/4 győzelemmel tökéletes mutatóval nyerték meg, miután Paraguayt 4-1-re lemosták (Batigol itt is vállalt egyet Chilavert ellen), majd a tartalékos csapat (Bati nélkül) Perut is megverte 3-2-re.
Akkoriban a Copa America egy döntő csoportkör alatt dőlt el, ahova a két csoport két legjobb csapata jutott be. Az A jelű kvartettből amelyben Argentína csoportelső lett, a legjobb négy közé jutott a hazai pályán játszó Chile, míg a B csoportból Brazília és Kolumbia került be a mindent eldöntő utolsó csoportkörbe, ahol mindenki játszott mindenkivel egy mérkőzést és aki a legtöbb pontot szerezte, az nyerte meg a kupát. Egy vereség 0, döntetlen 1, győzelem pedig 2 pontot ért, ugyanúgy ahogy az első csoportkörben is.
Az argentin válogatott a legnagyobb riválisával Brazília ellen kezdte meg "döntőt". Az örök ellenség csapata is hasonló cipőben járt mint az argentinok. Az egykoron Socrates, Zico, Eder, Falcao nevével fémjelezte csapat a történelem egyik legfantasztikusabb egylete volt, de az ő kiválásukkal is bőven maradt annyi erő abban a válogatottban, hogy megnyerhessék a tornát. Egy gól gazdag mérkőzésen végül Argentína nyert 3-2-re Franco duplájával és Batistuta fantasztikus fejesével.
A brazilok legyőzése után újra Chile következett. Argentína ott állt a siker kapujában, csupán 2 mérkőzés választotta el őket attól, hogy 32 év után ők legyenek a kontinens legjobbjai. A mérkőzés egy gól nélküli döntetlent hozott, ez volt az egyetlen olyan meccs amelyen Batistuta pályára lépett, de nem szerzett gólt.
A mindent eldöntő utolsó mérkőzésen a legendás kolumbiai csapat ellen kellett helytállniuk, olyan játékosok ellen mint Rene Higuita, Andres Escobar vagy éppen Carlos Valderrama. Ha a Argentína nyer, biztosan ők a győztesek, de egy esetleges döntetlen esetén a brazilok lettek volna a bajnokok jobb gólkülönbségüknek köszönhetően. A 11. percben Diego Simeone góljával megszerezte a vezetést az "Albiceleste", hét perccel később jött Batigol és két gólosra növelte az előnyt. A végén még talált egy gólt a kolumbiai csapat de a kupát már nem tudták elvenni az argentinoktól.
A torna pofátlanul fiatal gólkirályának ellentmondást nem tűrő játékát látva egyértelmű volt, hogy nem sokáig fog hazája bajnokságában szerepelni, sejteni lehetett, hogy hamarosan Európában fog játszani. Így is volt. Végül a Fiorentina csapatához került, ahol azóta is dalolnak róla a firenzei ultrák. Egy igazi legenda, aki ezzel a tornával robbant be a nemzetközi köztudatba, mindösszesen 22 évesen. Halhatatlan!
